„Nem tudom folytatni, folytatom""
Töredékek - C.I.C .T. / Théâtre des Bouffes du Nord, Párizs: Visszatekintés 2009-re - április
Brook legújabb, 2008-as Töredékek c. előadása Beckett öt kisebb lélegzetű művének (négy rövid színműnek és egy versnek) kristálytiszta kompozíciója. Az egyes jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, tematikailag a magány érzése, a meghasadtság állapota, „a másik élő lélek" keresése kapcsolja össze őket. Az előadásnak ugyanakkor A megnevezhetetlen gyakran idézett sora is mottója lehetne: „folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom". Brook rendezésében - akárcsak az eredeti Beckett-művekben - az egyes jelenetek nem kapnak világos lezárást, az utolsó szó vagy mozdulat után a (minimál)cselekmény több irányba is folytatódhatna vagy egyszerűen függőben marad. Brooknál azonban mintha egy fokkal kevésbé lennének kilátástalanok és reményvesztettek e végszavak és -mozdulatok, mint a szerzőnél.
Az előadás a következő Beckett-művekből épül fel: Színműtöredék I. (1950-es évek vége), Altatódal (1981), Némajáték II. (1956), a Sem egyik, sem másik c. költemény, valamint Jövés-menés (1965). Az öt jelenet precízen meghúzott ívet követ: az első és utolsó mű a verbális interakcióra épül, a második és negyedik írás monológ, a harmadik, középső jelenet pedig Beckett által a legapróbb részletig rögzített (ám az előadónak is tág teret hagyó) pantomim.
Forrás: trafo.hu
Az előadás majdnem „üres térben" zajlik, a minimáldíszlet elemei szinte szimmetriát alkotnak, végül mégis finoman felborítják azt: két fehér műanyagzsák és a színpad közepén álló pad teremti meg a térbeli szabályosságot, a két egyszerű hokedli közül viszont az egyiken hegedű, a másikon hosszú bot hever, jobb oldalon pedig egy tonettszék áll, amelynek nem találjuk „tükörképét" a színpadképben. A tér közepén egy alig megemelt téglalap alakú „pódium", ez a szigorúan vett játéktér, amelyet a jelenetközökben éles „fénykeret" emel ki (az azon kívül eső színpadterület valójában „takarásban" van, pl. ott áll a Némajáték „ösztökéjét" mozgató gépezet kezelője).
A Színműtöredék egy vak és egy féllábú koldus véletlen találkozásának becketti története. Valaha mindkettőjüknek volt egy nő az életében, aki „kézen fogta őket", ám egy ideje teljes magányban élnek. Ha összeállnának, olyan párost alkothatnának, mint Hamm és Clov a Végjátékban vagy Vladimir és Estragon a Godotban. De itt alighogy megtalálják, már el is veszítik egymást. „Már-már megszeretett, s én megütöttem. Elhagy majd, s én nem látom soha többé." - lamentál a féllábú koldus. A vak azonban visszatér, s kiragadja a másik kezéből a botot. A jelenet itt ér véget, vagyis nem tudjuk meg, hogy a koldus megveri, agyonüti társát, vagy (akárcsak nem egy becketti hős) a másik kiszolgáltatottságát kihasználva hatalmában tartja őt, esetleg (ugyancsak hatalmát fitogtatva) visszaadja neki a botot.
Az Altatódal c. monodrámát - bár a szerzői utasítás „koravén"-nek írja le annak szereplőjét - Brooknál egy fiatal színésznő adja elő (aki majd csak az előadás utolsó jelenetében válik zseniális módon töpörödött öregasszonnyá). A harmadik személyben elmondott monológ a címnek megfelelően valóban zenei felépítésű, az ismétlések és variációk szabályos ritmusa teremti meg annak feszültségét. A beszéd monotóniája és hullámzása felidézi és előrevetíti egy hintaszék mozgását, pedig az csak a szöveg vége felé jelenik meg (verbálisan és a színészi játékban). A variációkon keresztül szövődő monológ ugyanazzal a szóval zárul, mint amellyel a jelenet, s minden egyes szekvencia kezdődött: „More" („Még"), amely az előadó szájából mindannyiszor erőteljes felütésként hangzik el. Vagyis a magányos monológ - bár narrátora a végén már egyértelműen a halálról beszél - mégis folytatódik.
Forrás: trafo.hu
A Némajáték valójában cirkuszi bohócszám. Szinte már közhely, hogy Beckett világában van valami cirkuszi, s e „cirkusziságra" leggyakrabban a Godot-ra várva karaktereit vagy a Buster Keaton-nak írt Filmet szokás példaként felhozni. Mégis talán Beckett két némajátéka képviseli leghatározottabban a cirkuszi formát. A Némajáték II. kétszereplős jelenetében a szomorú és a vidám, a pesszimista és az optimista bohóc lép színre, ám nem kerülnek interakcióba, nem adnak elő közös bohóctréfát. Magánszámaik sziporkázóak, precízek, változatosak. A magasból egy farúd (Beckett szövegében „ösztöke") „zuhan le" előbb az egyik, majd a másik fehér műanyagzsákra, s felébreszti az azokba „csomagolt" szereplőket. Mindketten a felkelés - reggeli készülődés - esti lefekvés rítusát játsszák el, ám míg az első fogcsikorgatva szenved a mindennapi rutintól addig a második megszállott jókedéllyel végzi e cselekvéseket. A két szereplő ugyanazt a ruhát ölti fel, majd veti le, ám míg a pesszimista bohóc magába fojtott káromkodások közepette fordítva bújik bele a nadrágba, belegabalyodik a zakó ujjaiba, felcseréli a két cipőt, a zsebében talált répától undorodik, sőt szinte megijed, addig optimista társa vérpezsdítő tornával kezdi a napot, balettmozdulatokkal ugrik bele a nadrágba és a cipőbe, élvezettel rágcsálja a répát és nézegeti magát egy kézitükörben. Bár a rítus íve egyrészt önmagát is ismétli (felöltözés-levetkőzés, reggeli-esti fogmosás), valamint ugyanazt a szekvenciát adja elő mindkét szereplő, mégis - a kvázi-zenei szerkezetnek megfelelően - a gegek apró variációi építik fel és viszik előre a jelenetet.
A Sem egyik, sem másik c. rövid költeményt ismét a női szereplő adja elő, s az szinte „csak" átvezetés a zárójelenethez, amelyben a két színész is női ruhát öltve bukkan fel ismét. A Jövés-menés szereplői valaha iskolatársak voltak, most pedig találkoznak, hogy felidézzék a régi szép napokat. Eleinte ez nem sikerül, felváltva körbe-pletykálják egymást (kettő mindig a harmadikat), ám a végén néma csöndben ülnek egymás mellett és keresztbefűzve megfogják egymás kezét. Bár a jelenet ismét a kommunikáció, a másik emberhez szólás kudarcaként értelmezhető (hiszen a barátnők nem tudják visszaidézni egykori bensőséges kapcsolatukat), e zárókép mégis megnyugvásként, optimista befejezésként hat.
Forrás: trafo.hu
Bár a jelenetek (a Némajátékot leszámítva) a verbalitásra épülnek, rendkívül fontos szerepet játszik azokban a térbeliség is. A Színműtöredékben a két szereplő közötti távolság, közeledéseik és távolodásaik adnak egy sajátos struktúrát a jelenetnek. Az Altatódalban a színésznő mozdulatlanul ül a színpad közepére állított széken, majd annak hátsó lábain „himbálózva" változtatja azt hintaszékké. A Némajáték zsákjai pontosan meghatározott utat járnak be a pantomim során, a Sem egyik, sem másik c. költemény szavalása közben pedig a színésznő a játéktér és a „takarás" határán jár fel-alá, ahogy a mű szerint se tartozik sem ide, sem oda, sem a fényhez, sem a sötétséghez, sem az élethez, sem a halálhoz. Köztes állapotát a világítás is tükrözi, hiszen az előadás során most először vet határozott árnyékot a színpadra egy szereplő, mintegy megkettőzve a színész alakját. Végül a Jövés-menésben a három szereplő helyváltoztatása a szerző által meghatározott térbeli konstrukciókat követi.
Beckett ugyanis előszeretettel ábrázolta egyes műveit diagrammokban, s nem meglepő, hogy Brook mértani pontossággal felépített előadásában két ilyen darab is szerepel: a Némajáték esetében a szerző precízen felrajzolta a két zsák helyét és a rúd ütésének irányát (bár itt Beckett utasításával szemben nem oldalról, hanem felülről sújt le a szereplőkre az ösztöke), a Jövés-menés diagrammja pedig rögzíti a három nő pontos „ülésrendjét" a padon, valamint a kezek keresztezésének módját a jelenet lezárásában (s ebben az esetben Brook pontosan követi is az utasításokat).
Töredékek
C.I.C .T. / Théâtre des Bouffes du Nord, Párizs
Szövegek: Samuel Beckett
Fény: Philippe Vialatte
A rendező munkatársa: Marie Hélène Estienne
Rendező: Peter Brook
Szereplők: Hayley Carmichael, Antonio Gil Martinez, César Sarachu
Helyszín: Trafó, Kortárs Művészetek Háza
Időpont: 2009. április 9, 10, 11.
Metz Katalin: Sztárrendedző Budapesten
MGP: Cirkuszi Beckett Brooktól
Tóth Ágnes Veronika: Sírva vígadunk
Zappe László: Beckett bohóc üzlete
