A test vad méltósága

Művei azonban messze nem nevezhetők utánérzésnek, mozdulatvilága – a korszerű trendekkel gazdagodva – egyéni módon alakította át a társulat repertoárját. Ezúttal négy rövid darabját láthattuk a Trafóban, és bár egymástól függetlenül (más-más évadokban) létrejött alkotásokról van szó, azok egybefűzése az est kedvéért organikus, koncepciózus és arányos.

Mindössze öt fő – öt jól képzett, fiatal és dinamikus lány – hordja el vállán a közel egy órányi műsort; az első és az utolsó darabban mind az öten szerepelnek, a másodikban s harmadikban az egyik kettő, majd a másik három.

A zene, a beszédhang és a gesztusok által rajzolt jelek összjátékára épít a George and Zalman című alkotás 2006-ból. Arvo Pärt zongorahangjaira áradnak a mozdulatok: puha szépség jellemzi az öt nő repetitív mozgássorait, melyeket a Charles Bukowski-szöveg szinte pontos fordításának érzünk. Egy-egy szót, mondatot a lányok unisono vagy vegyes egymás utániságban előadott mozgásmondatai fednek le, mintha a test írna egy költeményt. Jelmezük – tipikusan „batshevás” stílusú: nem túl szoros, egyszerű fekete ruha, szép és egyszerű, ezt hordják az első három darab során végig.

A szellemes Bolero a legújabb a bemutatott művek közül: 2008-ban, Ravel nyomán Tomita által adaptált változatra. Két lány pimaszul egyszerre, groteszk gesztusokkal és szinte indifferens módon csapnak bele a közepébe: a koreográfia nem vacakol építkezéssel, fokozással, hanem egyik mozgásötlet jön a másik után, megunhatatlan fantáziával. A kettősből ki-kilépnek néha, ezzel kialakul egy kis aszimmetria, eltolódás vagy épp teljesen „különutas” megoldás. Sosem unjuk, mert frissen váltják egymást a nőiesen lágy, valamint a groteszk mozdulatok. A koreográfia vége felé a zene „otthagyja” Ravelt, nincs ott a nagy „csúcs”, inkább valami olyan félbehagyás ez, amely azt sugallja: akár folytathatnánk is, de itt most szépen abbahagyjuk… Pedig akár bírnánk is nézni még egy kicsit…

Park, from Moshe címet viseli az 1999-es opus, melyben a másik három lány mutathatja fel azt, hogy táncos teljesíménye mellett mit képes a hangokkal, a szövegre végzett gesztussal kezdeni. „Fizikai színház” – mondhatnánk, ha nem lenne túlzottan nagy ernyő ez a fogalom itt minálunk.  A lányok mikrofonokat kapnak, s Pan Sonic és Ohad Naharin hangzó anyagára izgalmasan szerveződő mozgássorokat prezentálnak. Naharin koreográfiáiban nincs semmi a véletlenre bízva: szorosan szerkesztett, s még az improvizatívnak tűnő részek is kristálytisztán kidolgozottak, rögzítettek.

Rövid, 5 perces átállási szünet után (melyben kivetítették a nézőknek a pihenő táncosokról készült felvételt, nagyon szórakoztató volt…) láthattuk a Black Milk (1985/1990) című alkotást. Nem csupán a jelmez más itt (drapp, laza, gyolcsszerű anyagból), de kicsit más a tánc stílusa is: talán még közelebb vagyunk a Graham-forráshoz. Mélyebbek, szélesebbek a lépések és pozíciók: szinte drámaian árad az energia. Paul Smadbeck figyelemre méltó zenéjére csak úgy tombol a szépség, a lágy vadság – ha élhetünk ilyen képzavarral…  Közben egyén és csoport, kapcsolatok és közösségi kötelességek problematikájára is asszociálhatunk – különösen megerősítve egy rítussal, melynek keretében egy fém vödör jár kézről kézre. Benne szürke festék, mellyel mindenki megjelöli magát, s melyből csak az a személy mosakszik ki végül, aki a darab elején is egyedül, kívül állt a másik négyhez képest…

Ariel Freedman, Chen-Wei Lee, Rachael Osborne, Michal Sayfan és Bobbi Smith egyaránt nyújt (ha különböző egyéniségekkel és mozgásstílussal is) kiváló és főként élvezetes teljesítményt. S talán épp a gyönyörű és képességes test (emberi és egyúttal a legszebb értelemben állati test) méltósága aratta a legfőbb sikert számomra ezen az estén.