Super Lights
Budapest Táncszínház
Égei Arcok
Raza Hammadi darabja valóban annyi, mint a műsorfüzetben olvasható egyetlen mondat: „Hullámok hátán érkezünk egy görög szigetre, ahol a közösség az érzelmek gazdag skáláját éli át.” Az Archipel könnyen fogyasztható termék, egyetlen deka szellemi kalória ránk erőszakolásával sem kísérletezik. Nyolc előadója úgy teng-leng, mint száradni kirakott ruhák az idézett görög sziget egy sokat látott, festői szárítókötelén. Ezt az asszociációt erősíti az igencsak jelzésszerű díszlet: három, orgonasípszerűen egyre magasabb rúdra aggatott kötélzet. Hammadi semmiféle kockázatos játékba nem megy bele: alakjai tucatfigurák, az arctalan tömegből kicibált egyedek, kik néha magukban vannak, de igazán elemükben csak az össztáncok alatt, együtt érzik magukat. Az Archipel alakjai félnek a nagy játéktértől, a hatalmas, kiürített színpadtól, ahol igazán valamit mutatni bizony csak csoportosan tudnak. De a csodálatosan szép zene (Angelika Iantosz) adta tér is kitöltetlen marad: az énekesnő giccsmentes etnofergetege úgy lifeg a vékonyka koreográfián, mint hatalmas bőr a kölyökkutyán. Vannak ugyan üdítően sikerült részegységek, de elvesznek a bánat és öröm kiüresedett táncgesztusainak újrarágicsálásáról szóló hömpölygésben. És ezek a szakaszok is inkább bizonyos táncosok mozgáskultúráját dicsérik, mintsem az őket az Archipelbe összerendező Hammadi tehetségét.
Földi Béla Arcok című darabja más világ, más ecsettel. A koreográfia maga egy ügyes revü-shake, melynek a kortárs tánchoz, a táncszínházhoz semmi köze sincs. Ami hasonlatossá teszi a Hammadi-féle koreográfiához, az az, hogy Földi sem lakja be a PeCsa nagyméretű színpadát. Ennek oka is hasonló: neki sem sikerült az egyes táncosokból valódi karaktereket, egyéniségeket alkotnia, habár erre közülük egyesek igencsak alkalmasak lennének. Hiába Arcok az előadás címe, arcokat nem láttam, csupán szenvtelen vagy tetszelgő, alkalmasint egyes koreográfiai elemek, kunsztok bemutatása során erőlködve torzuló fejeket. Voltak szép, tiszta és igényes, jobb könnyűzenei klipekbe való, igazi profi percek. Színházi tánckari percek: ezekhez viszont kellett volna egy főszereplő, egy énekes vagy prózai színész, akinek ez a nyolc táncos többé-kevésbé igényes háttere lehetett volna. De ilyen nem volt, az előadók pedig elvesztek az előtérben, nem váltak főszereplővé. Földi keze alatt a táncosok ugyanolyan manírosak maradtak, mint Hammadié alatt: szépelgő és veszélytelenül hozható figurák bemutatása mellett egy-egy piruett során messze gurult az egyéniségük. Nem adták egy percre sem fesztelen, festetlen önmagukat.
A berepülő hollandi
Október elején a Budapest Táncszínház a Holland-Magyar Táncest keretében újból vendégkoreográfus munkájával mutatkozott be. Neel Verdoorn, fiatal, szimpatikus holland koreográfusnő új munkájának ősbemutatóját láthattuk a társulat nyolc tagjától. Bizakodtam, a Táncszínház talán végre megmutatja oroszlánkörmeit, és valami olyasféle bátor és tiszteletreméltó vállalkozásba kezd, mint a vele egy estén fellépő, Krisztina de Chatel koreográfiáját előadó Közép-Európa Táncszínház. Valami nagyon mást vártam. Ezt a várakozást erősítette a nyitókép díszlete, illetve az előadás igencsak izgalmas első harmada Ám az előadás harminc perce folyamán a táncosok fokozatosan visszatértek ahhoz a meglehetősen konvencionális, tetszelgő előadói modorhoz, mely az együttest korábbi előadásaiban is jellemezte. A nagyon izgalmas díszlet-fény-játék (fény: Niko van der Klugt, díszlet: Simon Gabriella-Merétei Tamás) gyakran felülmúlta a táncművészi kvalitást: helyzetek és személyek maradtak megoldatlanul, vagy éppenséggel talán nem engedve megdolgozni magukat Verdoorn koreográfiája úgy mutatta kommersz képét, hogy valószínűleg nem annak indult, mégis azzá vált. A társulat férfitáncosai (Földi Béla, Kovács Norbert, Tarnavölgyi Zoltán és különösképpen Zachár Lóránt) ugyan több alkalommal egészen ragyogót produkáltak a koreográfiában, de a lányokkal - akiknek teljesítménye nem mutat ennyire egységes képet - jóval kevésbé sikerült törődni. Mozdulataik akkor is a közhelyek határán táncoltak, mikor pedig nem a nehezen megoldható masszát adták a színen. Ahogy az utánuk fellépő KET táncosai egymástól erősen eltérő felfogást képviselő koreográfusokkal dolgozhatnak együtt, ízlelgetve azok formanyelvét, annyira kevéssé bonyolódhatnak kalandokba Földi Béla táncosai. Pedig a Budapest Táncszínháznak leginkább néhány kiváló - vagy annak ígérkező - táncosa miatt érdemes lenne kísérletképpen egyszer valami egészen másba is belevágnia.
In a row
Koreográfus: Neel Verdoorn
Fény: Niko van der Klugt
Díszlet: Simon Gabriella, Merétei Tamás
Zene: Kronos Quartet, Steve Martland, Hal Winner
Táncolják: Barta Dóra, Doór Zsuzsa, Földi Béla, Kovács Norbert, Nagy Anikó, Sipeki Anita, Tarnavölgyi Zoltán, Zahár Lóránd
