A csodálatos Fagottfiú

Mikor beléptünk a színházterembe, félhomály, füstölők illata, halk zene (vagyis inkább egymással harmonikus zörejek nézőtérre szűrődése), a háttérben furcsa hangszerek vártak, a szereplők/zenészek már ott ültek a színpadon, elől pedig egy kétfejű óriás bíborszín bebábozódott rovarszerűség (mint kiderült a két narrátor) állt. Hangulatszínház volt ez, impressziókeltés, ahol hang - zene - illat - mozgás - tárgy - fény egymást erősítették, s gondoskodtak arról, hogy nagyon távoli világba kerüljünk mi ott a nézőtéren. Utalások, apró jelek próbálták megjeleníteni a történetet. Az elvarázsolt világ illúziója végigkísérte az egész előadást.

A narrátorok a történet követése szempontjából legfontosabb szavakat mondták el, azokat is furcsán, a táj hangulatába olvadva artikulálták, és fantasztikus hang - játékaikkal végig kiegészítették az ütősöket. Így talán igazságtalanság csak narrátoroknak nevezni őket, de szerepüket jobban meghatározó emberhangzenész - történetreutalómesélő szócsoport használata egynél többször kicsit nehézkes volna. Artikulációjukat kísérőarcjátékuk bemutatta az emberi arc elváltozásának szinte végtelen lehetőségeit. Velük kapcsolatosan álljon itt egy példa az előadás sok finom kis jelzésére: az előadás elején összegabalyodva beburkolózva egy vörös textíliába egymással szemben álltak, a végén pedig ugyanúgy beburkolózva egymásnak háttal. A keleti közegben játszódó történet, és az ezt erősítő kellékek miatt úgy éreztem, mintha ők a világot vezető, férfi - nő stb. ellentétek egységét képviselő erő lennének, és ezért egymástól való elfordulásuk a világ rendjének, a harmónia megtörésének a jele. (Direkt nem írtam Tao-t, vagy bármi hasonlót, mert az előadás visszafogott jelzéseihez ez túl egyértelmű belemagyarázás volna.) Persze ez a világ felbomlása előtt sem erényessége, értékei miatt volt harmonikus, hanem egyszerűen csak tudni lehetett, hogy akit felakasztanak, az meghal, és egyértelmű volt gyilkos és áldozat érzelmi viszonya, minden érthetően, kiszámíthatóan alakult.

A három áldozatot - itt csavargót - három zenész jelenítette meg, akik más - más hangszeren (hegedű, furulya, fagott) játszottak, különböző jellegű, de egymástól nem idegen zenét. Muzsikájuk az ütősökével együtt észrevétlenül fordult át zenéből hangulatfestésbe és vissza (már ha e kettőt programzenénél érdemes szétválasztani egymástól.) A zenén végig érezhető volt az improvizációs kiindulópont könnyedsége, és a megszerkesztettség harmóniája. Így például a három áldozat szólójátéka kellemesen és csavargóhoz illően volt szabadon szárnyaló, és élvezetesen profi muzsika; vagy az ütősök tökéletes együttműködése, és sípjaik, konzervdobozaik váratlan megszólalása. A szólisták szerepe azonban végig zavaros maradt, mert kicsit eljátszották ugyan hogy ők most megkívánják a nőt, vagy meghalnak, de inkább azért mégsem. Elsősorban emiatt a történet, a cselekmény épp oly misztikus maradt, mint az elénk varázsolt világ. A kéjnő egészen lassú, de az egész előadás alatt tartó folyamatos táncot mutatott be. Visszafogottan érzéki, keleties, de nem a klasszikus kínai operát európaiasan szolgaian utánzó mozdulatai hiába voltak szépek és vonzóak, a szerepek képlékenysége miatt alig alakult ki kapcsolat közte és áldozatai közt.

Érdekes, hogy mennyit változnak az idők. A Bartók féle változatot a cenzorok túl pornográfnak és brutálisnak találták, ezért áthelyeztették a városból valamilyen távoli, misztikus világba. A mai progresszív változat pedig pont a bujaság, a vérözön és fogcsikorgatás ma már megengedett, sőt természetesnek tűnő kliséitől igyekezett minél távolabb kerülni, úgy, hogy a halálhörgés is lehetőleg sóhajjá, esetleg pihegéssé szelídüljön. A különböző műfajok keveredéséből megszületett előadás megteremtett egy különleges, végig átélhető világot, mely apró rezzenéseivel utalt egy rendkívül homályossá váló történetre.