Szadmintha

A nézőt a színház nézőterébe lépve a komor, setét falak közt a megszokott, állott színház-duft helyett valami lehengerlő virágillat-orgia fogadja: akác és frézia, potpourri a tavaszi mezőhöz, tropical dream, scent of the emerald fields; valamelyik a kompozíciók közül, vagy egyszerre mind. A súlyos - és még szorosan zárt- firhang mögül művirágok burjánzanak elő, meg egy PVC-kúszónövény borította hófehér balusztrád. Oldalvást antikizáló kompozit-oszlopfőn tévékészülék nyugszik, melyben egyszer csak egy (a szerző által is rettegett) szappanopera szignálja tűnik fel: Monte Carlo a tenger felől, kopár hegyek, szerpentin, villák kerti úszómedencével, pálmák, női dekoltázsok, minden, ami kell, hadd szóljon...

Függöny föl, a színen "Jacqueline, elvált amerikai asszony, vissza akarja szerezni a volt férjét" valamint "Felicia, fiatal lány, fejlövés érte, így sok mindenre nem emlékszik, terhes". A díszlet tökéletes: a több köbméter műnövény ölelésében hófehér kerti bútorok, napernyő, franciaágy, pasztellszín kanapé, rusztikus falfelületek. Hogy az előadás során pontosan mi történik, azt nem érdemes ismertetni, merthogy a cselekménynek semmi különösebb értelme nincs, akárcsak a Frutta di Mare által adaptált televíziós szappanoperáknak. Regős János író-rendező elcsípte a műfaj lényegét: szóljon bármiről, bármeddig, be lehessen kapcsolódni bármikor, a kedves néző ne érezze hátrányban magát, ha dugó/túlóra/hülye szomszéd betoppanása-telefonja/pörkölt odaég/fodrásznál sokan voltak okán lecsúszna a placebo-cselekményről. Korunk szappanoperáihoz híven az előadásban követhetetlenek a szálak. Hol vannak már a kristálytiszta logikával megkonstruált sorozatok, mint a Kórház a város szélén, vagy a Nők a pult mögött, ahol a huszonsok rész során Andulka olyan eltántoríthatatlanul és kitartóan hajtott Jindrichre, mint Blazej doktor a szép Irinára... Az élet felgyorsult ugye, és telve van megmagyarázhatatlan dolgokkal.

A szereplők primer módon maradtak egyénítettek: attribútumaikat állandóan magukkal hordozzák, vagy magukon viselik a könnyebb azonosítás kedvéért (pl.:orvosi táska, köteg pénz, babakocsi, táncosdressz), de alapvetően bármikor eldobhatók, vagy elengedhetők, ha leesik nekik valami pénzesebb meló egy másik produkciós irodánál. Itt van például a dúsgazdag Decoursé házaspár (Árkosi Árpád, Zöldhegyi Sarolta): a férj burzsoá, szívbeteg parfümgyáros, nej jó karban lévő amatőr poéta. Ők maguk az avítt polgári jólét, unalmasak és gazdagok, mint egy latin-amerikai elnöki házaspár két puccs között a konszolidáció idején. Aztán van Freddy (Nádasy László), "a legjobb orr, igazságérzete is kivételes, de sajnos néha elveszti a fejét", aki Mme. Decoursé törvénytelen és persze titkos fia, törekvő parfümkonstruktőr. Ő a tehetséges slemil, ki többet érdemel, és mindig bajba kerül. A már taglalt Jacqueline (Szabó Annie), az amerikai kakukktojás a francia Riviéra egyszerű lakói között (öltözéke druszája, Mrs. Kennedy-Onassis dresszeit idézi: Tana-Kovács Ágnes jelmeztervező haute couture-kreációinak egyik csúcsösszeállítása), és olyan kunsztokra képes, mint összezárt fogsorral vigyor-vicsorogni, és közben beszélni. Szenzációs. A szintén említett Felicia (Nagy Beáta) - a fejlövés túlélője - pókerarccal tud olyanokat szólani, hogy komplett nézőtéri sorok borulnak székestül a röhögéstől. Ő a mártír, a gyenge nő, ki felé érdek nélkül ritkán nyúl segítő kéz. Willi (Felhőfi Kiss László) "a volt férj, jóképű, dinamikus üzletember" a székesfővárosunkban squash clubok és irish pubok környékén tenyésző yuppie prototípusa a szükséges extrákkal, kinek kegyeiért az előző két hölgy eseng, Jacqueline pedig még egy gyermekkel is megajándékozta. Van aztán Leopold (Pintér Béla), "német pszichiáter, komoly és megfontolt fiatalember" ápolt sörénnyel, olyan napsütöttére sminkelve, mint egy csokoládényúl. Leopold az egyik fő kavarnok, visszaél Felicia tudatkiesésével, és jól behálózza. Pszichiáteri szerepkörében pedig olyan, mint L. Ron Hubbard dianetikai tankönyvének valamelyik példázata: öl, butít és nyomorba dönt. Futottak még: Concetta és Cesare (Balogh Margit és Dióssi Gábor) a szenvelgő üzletember és asszonya. Fő életcéljuk egy trónörökös nemzése, akinek érkezését oly nagyon várják, hogy franciaágyuk selyempárnáin gyakorolják a pelenkázás technikáit. Itt van Pierre (Stubnya Béla), aki "koreográfusnak készül és kicsit erotomán", meg Blanche (Láng Annamária), aki "táncosnő szeretne lenni és múzsa". Kettő utóbbi fekete sztreccsalsóban, piros szabadidőpulcsiban, lábszárvédőben teszi-veszi magát a darab teljes terjedelmében, és újabbnál újabb táncművekkel szórakoztatja szűkebb környezetét. A tizenegy szereplő egymáshoz fűződő kapcsolatairól készült "Décoursé-féle szerelem és családfát" a bejárat mellett kifüggesztették ugyan okulásul, de annak felgombolyítását én másodpercek alatt feladtam: olyan volt, mint egy szabásminta a Burdából. Lényeg: mindenki mindenkivel, és mindenki mindenkinek a mindenkije.

A szappanoperában soha semelyik szereplő sincsen otthon: mindenki csak lebeg, mint egy csoportos ejtőernyős ugrásnál. Regős Frutta di Maréjában mindez remekül érvényesül: ömlesztve van itt ármány és szerelem, csók és könny, őnagyságák és kiskegyedek. A darab felosztása (háromszor 25 perc, két 10 perces szünettel) is egy az egyben követi a kötelező felállást, a szereplők a pauza után pedig újból előadják az előző rész utolsó két percét. A szereplők időnként kibeszélnek a jelenetekből, néha bárgyú és/vagy andalító ( pl.: "Az élet egy örök újrakezdés") dalocskákat énekelnek a kiváló Darvas Ferenc zongorakíséretével. Ha valaki összerakna belőlük egy albumot, "csont nélkül" verné a Hungaroton toplistáját.

Szappanopera volt tehát a Szkénében: ez a televíziós tömegcikk olyan mennyiségben harapózik minden csatornánkon, hogy lehetetlen nem megpiszkálgatni egy kicsit. Persze erős igény van rá, hiszen érezhető volt, hogy a Frutta di Mare remek előadói szintén nem az első olvasópróbán ismerték meg a célba vett - majd őrületében, irrealitásában überelt - műfajt. Egyesek közülük talán titkon-nem titkon szeretik is. A szappanoperának természetesen helye van a nap alatt: más és más címkével és formában ugyanúgy találkozhatunk vele a reformkori olvasókörökben (románok, ponyvák), mint a cyber-galaxisban. A Szkéné-béli adaptáció egy könnyed, de mégis átfogó analízis, melyben az irányzat alkalmazott technikáinak egyfajta leltára is elkészül: jókat derülünk, élvezzük a pontos megfigyelésekből konstruált művet, mely egy az egyben eladható lenne valamelyik hazai kistelevíziónak, hiszen a kifigurázás tárgyát mintegy melléktermékként, precízen előbb meg is jeleníti, hogy aztán megfejelje azt a "leleplező humor" eszköztárával.

Frutta di Mare

(Európai illatjáték)

Szkéné Színház

Zene: Darvas Ferenc, Ruhák: Tana-Kovács Ági, Táncok: Stubnya Béla, Szcenika: Tamás Gábor, Díszlet-fény konzultáns: Ferenczy Károly, Asszisztens: Sárdi Petra, Írta és rendezte: Regős János.

Szereplők: Szabó Annie, Felhőfi-Kiss László, Balogh Margit, Dióssi Gábor, Láng Annamária, Nádasdy László, Pintér Béla, Nagy Beáta, Stubnya Béla, Zöldhegyi Sarolta, Árkosi Árpád, Enyedi Éva, Sárdi Petra, Király Anita