A jóindulattól függ minden?

- Az Operaházak mindenütt reprezentatív intézmények. Nálunk is azon kevés alapintézmények egyike, amelyet az állam minden gazdasági nehézség ellenére támogat. Hogyan néz ki ez a kivételezettség a gyakorlatban?

- A művelődési tárcához tartozunk, és a Minisztérium a költségvetésünk 65%-át tudja fedezni. Ehhez jön hozzávetőlegesen 10%-nyi a kasszából, vagyis a jegybevételből, a többit nekünk kell megszereznünk különböző forrásokból, az épület bérbeadásából, díszletek kölcsönzéséből vagy szponzoroktól. Az idei évadtól kétszeresére emelkedtek jegyáraink, tehát ha nem csökken a látogatottság, akkor a jegybevétel nőni fog. Az árak azonban mindenütt emelkednek, ezért úgy gondolom, nagyjából most is a szükséges összeg 65%-a biztos bevétel.

- Az állami támogatás mit fedez: csak a fenntartást és a béreket, vagy a premiereket is ebből kell kiállítani?

- Ebben minden benne van, bár különböző rovatokon. A személyi juttatásokat - bér, prémium, túlóra - garantálni kell, s természetesen ez köti le a támogatás legnagyobb hányadát. Emellett az épületet is működtetni kell, de van keretünk a vendégművészekre és a produkciókra is.

- Megköti a minisztérium, hány táncost foglalkoztasson és hány bemutatót tartson?

- A létszám felső határa adott, 125 fő. Én ezt ki is használom, mert két színházban játszunk párhuzamosan. Megtehetném, hogy felére csökkentem a létszámot, és dupla fizetést adok, de akkor nem tudnánk dolgozni, hiszen egy ilyen nagy együttesben mindig többen gyesen vannak, és a szakmánkból következik, hogy általában a tagság 5%-a sérült. A gyakorlat pedig az, hogy évadonként négy opera- és két balettbemutatót tartunk, egy nagyobb, és így drágább díszletet követelő, és egy kisebb, egyszerűbb kiállítású premiert. Valójában nem tudom, mi az "elvárás". Az ember minél többet szeretne csinálni, minél több új dolgot. De ez egyáltalán nem egyszerű. Bizonyos pontokon szembekerülök még a saját - hogy is mondjam - munkavállalóimmal is. Idén például a Don Quijote és a Balanchine-est mellett tervezek egy új. egyfelvonásosokból álló bemutatót, s ezt külső helyszínen szeretném megcsinálni, mert új közönséget szeretnék szerezni az együttesnek. Ki akarom vinni az estet kísérletképpen 6-7 alkalommal a Petőfi Csarnokba. De máris tiltakozik az együttes összes funkcionáriusa. Pedig ilyen a világon nincs sehol, hogy a társulat zúgolódna, ha egy városon belül más helyszínen kell fellépni.

- Sokáig húzódott a balettigazgatói kinevezése, hiszen önállóságot akart a balettegyüttesnek az Operaházon belül. Most gazdaságilag önálló a balett?

- Igen. A minisztériumtól az Operaház kapja meg a támogatást, de a főigazgató leadta mindazt a jogot, ami a balettre vonatkozik. Megállapodtunk a belső arányokban, így saját pénzünk van, én vagyok a kötelezettségvállaló és persze a felelős is. Így aztán nem fordulhat elő az a híres eset, hogy az év végi Diótörő-felújítás pénzét elvitte az operapremier, mert a színház kifutott a pénzéből. Most én rendelkezem a pénzek felett, én gyűjtöm a pénzeket, én írok alá minden számlát, s ha kell, ide-oda tologatom az összegeket, persze a gazdasági igazgató ellenjegyzésével. Nem lehet egyetlen rossz szavam sem, Szinetár Miklós igazgató úrral nagyon jól kijövünk, eddig minden olyan döntésnél, amikor nemet is mondhatott volna, igent mondott. Az együttes és én is mindent megkapunk tőle emberileg és gazdaságilag. Annak azonban egyáltalán nem örülök, hogy ez a jó állapot kettőnk jó viszonyán múlik. A mostani szabályozók szerint ugyanis minden jog és kötelesség az egyszemélyi felelőst illeti, tehát minden az ő kezében van. Vagyis ha kicseréljük a két embert, nem tudom, mi lesz a balettegyüttessel. Különösen, hogy épp most került vissza a balettigazgató kinevezési joga is a minisztertől a főigazgatóhoz. Ez nyilvánvaló visszalépés a jelen állapothoz képest, hiszen akkor a mindenkori főigazgató jóindulatától függ minden, a balettre vonatkozó döntés. Én jobban szeretném, ha a jelenlegi belső önállóságot egy intézményi rend biztosítaná, hiszen a balettegyüttes legalább egyenrangú, ha nem rangosabb nemzetközileg, mint az opera, viszont házon belül mi alárendeltek vagyunk „hivatalosan”.

- Az önállóság látható előnye, hogy a bejelentett premiereket megtartják, turnék zajlanak, vendégek jönnek - balettmesterek, koreográfusok -, egy-egy mű új szcenírozást kap, koprodukciók születnek, a táncosok ösztöndíjjal külföldre mehetnek. Minderre gondolom nem a költségvetési pénzekből telik.

- Egy-egy bemutató költségeinek általában a fele van meg, a másik felét meg kell szereznem. És mindezt úgy kell már megterveznem, hogy reális esélyem legyen a hiányzó összeg megszerzésére. Általában belekalkulálok néhány milliót a Nemzeti Kulturális Alaptól, és néhány bank nagy nehezen kikönyörgött támogatását is. A nyugat-európai balettegyüttesek költségvetésük 25-30%-át használhatják új bemutatóikra, mi úgy 5-7% körül, hiszen a bérek és a ház fenntartása nagyon nagy tétel. Ezért is örülök az olyan koprodukciónak, amit a VIP Arts kínál. Nekem ugyanis nincs 10 millióm arra, hogy a műsorról lekerült Spartacust új díszlettel, leporolva áthozzam az Operába.

- Csakhogy a VIP Arts is az NKA-nál pályázik, s ezt az Operabalett is megtehetné, amint más esetekben meg is teszi.

- A minisztérium nem ad közvetlenül más támogatást, mint amit az NKA közvetetten lehetővé tesz. Azt én sem tartom helyesnek, hogy ugyanazon a pályán játszik egy intézmény és egy magáncég. Nyilván az kellene, hogy ők a privát vonalon szerezzenek pénzeket.

- Az hogyan lehetséges, hogy ugyanez a cég operaházi jelmezekből rendezzen árverést?

- Nekik valami esemény kellett a BudaFest rendezvényeihez kapcsolódva, én pedig örültem, hogy a balettegyüttes javára fizetnek be egy nagyobb összeget. Szerintem, ha egy jelmez egy bankban , egy vitrinben van kitéve, az nagyobb megbecsülés, mintha a jelmeztárban a földön hever, mert nincs hely a tárolására. Ha pedig leselejtezik, nem szabad újból felhasználni, ezért össze kell vágni, s ezt aztán kidobják. Valódi koprodukcióról csak két közel azonos gazdasági színvonalú ország között lehet szó. Én, ha megszakadok se tudok annyi pénzt összehozni, mint amennyit mondjuk a bécsi Operaház ki tud fizetni a „szivarzsebéből”. A keletiekkel, a nálunk csóróbbakkal pedig mit kezdjek? Ezért örülök, ha itthon találok partnereket - magáncéget, mint a VIP Arts, befogadó helyet, mint a Thália vagy a Petőfi Csarnok és alapítványt, mint a Gaubier Alapítvány - akik segítenek abban, hogy minél többfélét csinálhassunk.