Művészi önmérséklet

- Milyen a színház és a fenntartó kapcsolata? Hogy alakult a párbeszéd a fővárossal?

- A főváros megállás nélkül kísérletezik. A rendszerváltás óta folyamatosan azt mondogatja: nézzük, mennyit érdemelnek a színházak, függetlenül attól, hogy eddig milyen érdemeik voltak. Le akar mindent nullázni, de a célját nem éri el. "Selten kommt was besseres nach." - tanultam a nagymamámtól, ami azt jelenti: ritkán jön valami jobb utána, inkább minden rosszabb lesz.

- Létezik ma még egyáltalán normatívákhoz igazított finanszírozás?

- Csak létezett. Egy vagy két évig virágzott, s aztán hála Istennek elhalt a nézőszám-alapú támogatás. Azért mondom ezt, mert borzasztó igazságtalan volt. Tulajdonképpen a báziselvű támogatáshoz tértünk vissza, azt veszik tekintetbe, hogy mi volt tavaly, mi az alapbázis.

- 1993 és 1996 között a fővárosi fenntartású színházaknak nyújtott támogatás az egyes színházak között jelentős eltéréseket mutatott. A három ún. művész-színház - a Radnóti Miklós Színház, a Katona József Színház és az Új Színház - elégedetten állíthatta magáról, hogy kiemelkedő pozícióhoz jutott a fenntartói támogatás 60%-ot meghaladó aránya révén...

- Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de nem jó amit mondott. Ki kell javítanom. Bár én nem gazdasági szakember vagyok, de egy színházigazgatónak - legyen színész, rendező is akár - barátságban kell lennie a számokkal. Ugyan nem én osztok-szorzok, nem én kezelem a számokat nap mint nap, de az alaptendenciákkal tisztában kell lennem, úgyhogy azt mondhatjuk, hogy a színházunk összműködésének mintegy 70%-át kapja meg, ehhez 30%-ot jegybevételből, szponzorpénzekből kell állnia.

- A másik oldalon ugyanakkor olyan színházakat találunk, melyek költségvetésében a támogatásból származó bevételek az összbevétel 45%-át sem érik el. Milyen művészi prioritásoknak lehetnek ilyen finanszírozási vonzatai?

- Ezt a kérdést a fenntartónak kellene feltennie. Én nem az eltartó vagyok, hanem az eltartott. Azt gondolom mindazonáltal, hogy a főváros büszke kellene legyen arra, hogy egy ilyen struktúrája van. A hibáival együtt, a bajaival együtt ez egy jó struktúra. Tessék szíves lenni összehasonlítani más világvárosok színházi helyzetével ezt a budapesti struktúrát. Játsszunk egy játékot: nyissuk ki mondjuk a novemberi Pesti Műsort, és nézzük meg, hogy miből áll a kínálat. Szerintem százötven-kétszázas nagyságrendű az állami fenntartású kőszínházak ajánlata. Ön bizonyára világlátott ember, tudja, hogy világviszonylatban mit jelent mindez. Ez egy nagyon széles anyag. Én nem mondom, hogy az ajánlat ne dúsult volna fel könnyebb, zenés kabarékkal és vígjátékokkal. Természetesen, ha megnézzük, hogy novemberben hányszor játszanak a fővárosban Csehovot és hányszor musical comedyt, a zenés komédia döntő fölénnyel lekörözi a klasszikust. Ez azonban mindenhol így van, ez egy világtrend.

- A fenntartó mindezek ellenére az egymással versenyző, kiemelt művészi műhelyeket támogatja, vállalja a nagyobb művészi kockázattal járó előadások finanszírozását, s a várhatóan alacsonyabb bevétel dacára a kisebb szériákból felépülő struktúrát részesíti előnyben?

- Hadd ne szóljak hozzá más színházakhoz, arra nem szól a jogosítványom. A mi színházunk esetében pedig a fenntartó nem mondhatja azt, hogy rosszul működik, hiszen látogatottságunk több mint száz százalékos. Ez nemcsak egy nyilatkozat erejéig van így, ezt számok bizonyítják. A fenntartó azt látja, hogy a színházi találkozók díjainak nagy részét mi visszük el, a kritikusok díjai közül összesen hármat hoztunk el, maga a Fővárosi Önkormányzat pályadíjaiból kettőt vittünk el az idén, magyarul, a színház elismerten magas színvonalon él és alkot, miközben a színház igazgatója nem kuncsorog minden hónapban plusz pénzekért. A színház művészi önmérsékletet tanúsít: évi hat bemutatóját levitte négy bemutatóra, koprodukciókat illetve szponzorokat keresett és talált, Vámos Miklós csevegő színészekről szóló műsorát bevette ide, amikor más művész-színházak fintorogtak és azt mondták, hogy ilyen produkció nekik nem kell... Menedzselem a színházat, és nem hiszem, hogy neki, a fenntartónak, ez ellen bármiféle kifogása lehetne.

- A városnak ön szerint a magas művészeti kockázattal járó előadásokat kell támogatnia a kasszadarabok ellenében?

- Szerintem az értéket kell támogatni.

- Végül is ennek alapján akár a 70%-ot is feljebb lehetne tornászni. Miért határoznák meg a jövőben épp ennyiben a támogatás mértékét?

- Azt mondják, hogy ennyit adnak - reálértékben ez minden évben átlag 12-15%-kal kevesebbet jelent. Ezért a művészeti kockázatot mérsékelni kellett. Ha négy bemutatónk lehet egy évadban, nehéz kockáztatni. Szívesen visszatérnék ahhoz a témához, amely az előző számukban a Tasnádi-interjú kapcsán jött elő: a mai magyar dráma. A mi színházunk mutatta be az első Márton László-darabot, játszottunk Szilágyi Andort, Kárpáti Pétert, Németh Ákost. Akkor merészebbek voltunk, ma már ez a műsorpolitika igen kockázatos volna... A fenntartó nem követelheti meg tőlem, hogy olyan darabot tűzzek repertoárra, melyet talán azért sem játszanak szívesen a színészek, mert nem telik meg a nézőtér. Ám az általánosan jellemző óvatosság ellenére meggyőződésem, hogy a magyar darabokat játszani kell. El tudnám képzelni, hogy a főváros drámapályázatot hirdessen, amelyen szakavatott zsűri kiválogathatna öt-hat darabot. Ezeket aztán szétküldené a színházaknak, és amelyik színház vállalkozna a bemutatására, az pályázhatna rá pénzt is. Erre azt mondanám: kérem, eljátszhatom a magyar drámát, hiszen csökkentették a bukás kockázatát.

- Tud-e egy színház a jegyeladáson kívül mással is pénzt csinálni?

- Gondoltunk arra, hogy esténként nem játszunk, hanem peep show-nak vagy biliárdszalonnak rendezzük be a színházat, de akkor sajnos Radnóti Miklós nevéről és a színház elnevezésről is le kellene mondanunk.

- A vidéki vagy nemzetközi társulatok alkalmi befogadása sem jövedelmező?

- Szerintem nem. Egy francia nyelvű, 20-30 fős társulat elmenne négy estén, körülbelül 10.000 márkás napidíjjal, utazással, szállással úgy 60.000 márkáért. Ez 6.000.000 forint. Nagyon drága. Ezt valakinek ki is kellene fizetnie. A főváros, amikor átalakít színházakat befogadóvá, akkor nem gondolkodik, mert hogy valaki valahol úgyis fizetni fog.

- A Radnóti Színház talán azért is tartja stabil helyét a jelen körforgásban, mert figyeli a piacot, azon belül saját piaci értékét.

- A kultúra árucikk, figyelnünk kell az eladhatóságára. Ugyanakkor, egy színház értéke nem forintosíthat, ilyen értelemben nem beszélhetünk piaci értékről. Sokan hiszik azt, hogy az a jó, ami drága, ugyanis akkor magas a piaci értéke. Ezzel én nem értek egyet. Ám azzal sem, hogy túl olcsón áruljuk a jegyeket. Azt szoktam mondani, hogy egy színházjegy kerüljön dupla annyiba, mint egy mozijegy, bár ez manapság egyre nehezebben betartható elv.

- Ez a versenyhelyzet milyen összetételű társulatot visz el a hátán?

-A társulati lét barátságos és családcentrikus. Az ember a saját társulatát szolgálja és viszont, szükségünk van egymásra, mi egymást választottuk, és összetartozunk. Ez sokáig nagyon jó, ám negatív kinövései is lehetnek, ezért én szűken tartom a társulatot és inkább vendégeket hívok, ha egy bizonyos szerepet nem tudok a társulaton belül kiosztani. Ez megóv bennünket attól, hogy megunjuk egymást. Ugyanakkor az én színészeim is mehetnek máshová játszani, a vendégeskedésnek mindig van hozadéka. Azonban társulat nélkül nem lehet repertoárt játszani, a társulat ezért mindenképpen kell. Nagyon fontosnak tartom ugyanakkor, hogy a színház tagjait mindig kiadom külső munkára, támogatom azt, hogy dolgozhassanak kint, mert szégyenletesen kicsik a színházi fizetések. Persze mindez egészében véve egy társadalmi és nemcsak szakmai érvényű probléma.