Kísérlet és konvenció
Beszélgetés Gaál Erzsébettel
A legendás Stúdió „K” egykori színésze később Nyíregyházán lett hivatásos rendezővé. 1992-től Budapesten a József Attila illetve a Várszínházban dolgozik.
- Az ön rendezései eltérnek a kőszínházi hagyományoktól, bizonyos szempontból kísérletek. Miért a struktúrán belül jöttek mégis létre?
- Én nem tartom kísérleteknek az előadásaimat. Mióta beléptem az úgynevezett kőszínház „épületébe”, azóta én az átlag nézőnek igyekszem színházat csinálni. Az más kérdés, hogy másféle eszközökkel, másféle formavilággal dolgozom, de azzal az illúzióval, hogy ezt megérti az átlag néző.
- Mennyiben jelent ez korlátokat a korábbi, alternatív előadásaihoz képest?
- Az én alternatív vagy kísérleti előadásaim alapjaiban kérdeztek rá a színházra a tértől kezdve a színészi játékon át a közönség reakciójára, illetve mindezek helyére a színház világában. Azonban onnantól kezdve, hogy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban kezdtem dolgozni - ahol Nádas Péter Temetés című drámáját rendeztem először -, figyelembe kellett vennem, hogy létezik egy bizonyos konvenció, amihez alkalmazkodnom kell. Mindazonáltal úgy láttam, sokat változott a világ, az átlag néző sokkal fogékonyabb lett egy csomó olyan dologra, amiről a hatvanas-hetvenes években még úgy gondoltuk, egyértelműen elutasítja. Nyíregyházán a Temetés és a Danton rendezését követően be is igazolódott, hogy az emberek valóban nyitottak új színházi formák befogadására, lehet másfajta eszközökkel is dolgozni, nemcsak a nálunk száz év óta működő realista módon. Egy kissé azt is meguntam, hogy harminc-ötven embernek csinálok színházat. Úgy véltem, ki lehet tágítani ezt a kört, ha kétszáz-háromszáz férőhelyes színházakban dolgozom, ahol rácsodálkozhat az átlag néző egy új szemléletű színházi felfogásra.
- Mostanában nincsenek olyasfajta tervei, hogy külön együttest hozzon létre?
- Nincsenek. Úgy gondolom, nagyobb rizikó ötszáz embernek olyat bemutatni, amely a saját ízlésedet, színpadi gondolkodásodat tükrözi. Ami most számomra egy másfajta próbatétel, az az a két előadás, amit a József Attila Színház Aluljárójában rendeztem: Ibsen Hedda Gabler és Arthur Miller Pillantás a hídról című darabja. Mindkettő nagyon becsületes, konvencionális színházi munka. Tudomásul kellett vennem, hogy az Aluljáróba nem az a közönségréteg jár, aki vevő lenne az általam képviselt színházi formákra. Négy-öt előadás után sorra vették le a színről azokat a munkáimat, amelyek számomra fontosak voltak. Ez engem rosszul érintett, így levontam a következtetéseket, és konvencionális formában állítottam színpadra az említett két darabot.
- Ez nem megalkuvás?
- Természetesen megalkuvás, de mindenképp volt benne némi kíváncsiság is, hogy mit tudok kezdeni a konvencionális színházzal. A folytatás itt a Várszínházban természetesen nem ilyen lesz.
