Nehezen élünk

- Milyen helyet foglal el a Merlin a budapesti színházak között? Milyen sajátos feladatokat vállal?

- A Merlin 6 éves múlt a tavasszal, az idei a hetedik szezon. Nem volt más célkitűzése eleinte, csak hogy egy iskola, egy színészképző műhely elinduljon. A másik fő célkitűzés az angol színház volt. És hát vállalkoztunk arra, hogy működtetjük ezt az épületet, csinálunk valami befogadószínház-szerűséget.

- Mennyire más a Merlin, mint általában a befogadó színházak?

- Mára az a gyakorlat alakult ki, hogy olyanfajta befogadó előadást már nem csinálunk - külföldi illetve vidéki együttesek vendégjátékát leszámítva -, hogy egy kész produkció jön ide. A produkcióknak nem is többsége, hanem teljes egésze itt készül, valamilyen módon a saját gyermekünknek tekinthető.

- Ki finanszírozza az előadásokat?

- Vannak pályázatok, ahol lehet pénzt kérni: NKA, a Soros Alapítvány, az önkormányzat színházi alapja. A produkciók pályáznak: leírnak egy költségvetést, és szinte kivétel nélkül mindenki jóval kevesebb pénzt kap, mint amennyit kért, illetve amennyi a tervezett bemutatóhoz kell. De azért belevágnak, mert mindenki szeretné az álmát megvalósítani, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy lejjebb kell adni az igényekből, le kell szorítani a gázsit, csak hogy az előadás létrejöhessen. A Merlinnek a szerepe itt elég nagy, mert ingyen és bérmentve bocsátja rendelkezésre az infrastruktúráját, a próbalehetőséget, a személyzetet, tehát a lehetőségeihez képest mindent megad a produkciókhoz. Ilyen értelemben befogadó jelleg ez, tehát nem a klasszikus befogadás. Az, hogy elég nehezen élünk, következik abból is, hogy mi nem kérünk pénzt ezért, hogy itt fellépnek.

- Mennyibe kerül az épület működtetése?

- Ha mindent beleszámítok, egy hónapban durván 3 millió forintra van szükségünk. A Merlinnek egy napja százezer forint, de akkor még semmi sem történt. Nincsenek előadások, nincsenek beszerzések, karbantartások, felújítások. Ha a piacot nézzük, az lenne a normális ebben a működésben, hogy azt mondjuk a produkciónak: meg lehet csinálni, de ennyi és ennyibe kerül. Még akkor sem terembérletet mondok, csak azt, hogy ennyi a rezsi. De azért nem akarjuk ezt, mert amíg bírjuk, kapálózva is, szeretnénk támogatni ezeket az előadásokat.

- A Merlin honnan szerzi a működéséhez szükséges összeget?

- A Merlinnek egy évadban 45-5o millió forintra van szüksége. Két nagy forrás van más hasonló cipőben járó kis színház vagy alternatív hely számára: a minisztérium alternatív színházakra szánt működési pályázati pénze és az önkormányzat színházi alapja. Itt vannak a nagy összegek. A minisztériumtól az idén 12 milliót kaptunk, az önkormányzattól 8 milliót. Saját bevételünk kb. 15 millió forint. Ebből összejön 35 millió forint, és még mindig hiányzik 10 vagy inkább 12 millió. Ha még fejleszteni is szeretnénk, akkor inkább 15. Ezt a legkülönfélébb pályázatokon, pl. a Soros Alapítványnál próbáljuk megszerezni. A többit össze kell koldulni. Keressük a szponzorokat, keressük a támogatókat. Olyan ez, mint a horgászat. Be kell dobni tízszer, tizenötször a horgot, csalit kell rá tenni, és nagyon jó, ha tizenötből egy horogra akad. Szóval az utolsó 1o millió forintot nagyon nehéz összeszedni, és nem is mindig sikerül. Ilyenkor az történik, hogy tavasszal elfogy a pénzünk. Akkor kölcsön kérünk valahonnan, és aztán megadjuk abból, amit a következő pályázaton kapunk, de gyakorlatilag így fölfaljuk a következő év végét.

- Mennyire szűkíti ez a színház lehetőségeit, mozgásterét?

- Egyrészt az szűkíti a lehetőségeket, hogy kevés a pénz. A másik baj az, hogy a pénzek nagyon későn érkeznek be, az önkormányzaté pl. csak júliusban. Azt sem tudom, amikor beadom a pályázatot a minisztériumba vagy az önkormányzathoz, hogy a kért összegből végül mennyit fogok megkapni. A normális ezzel szemben az lenne, ha a színház januárban, de legkésőbb februárban már láthatná, mennyi az a pénz, amivel gazdálkodhat a következő évadban. Jelenleg szinte lehetetlen, hogy egy időben megtervezett, előre elképzelt szezont csinálhassunk. Ez nagyon rossz helyzet, ezen biztos, hogy változtatni kell. Akkor talán létre jöhetne valami olyan produkció, ami minőségében és jelentőségében egészen más, mint az eddigiek, amire eddig nem volt elég lehetőség, vagy nem volt elég szerencse.

- Nagyon sokféle előadás látható a Merlinben. Milyen szempontok alapján választják ki, hogy kinek adnak helyet?

- Ez nagyon változó. A Thália Társaság tavaly válsághelyzetbe került. Csiszár Imrééknek nem volt játszóhelyük, pedig annak a feltétele, hogy megkapják a pénzt, amit ígértek nekik, a játszóhely volt többek között. Én mondtam azt, hogy ha ilyen bajban vannak, akkor mi szívesen segítünk. A megállapodásunk arról szól, hogy két darabot mutatnak be ebben az évben, egyet pedig továbbra is műsoron tartanak.

- Ilyen baráti gesztusként fogadták be az Egymást érintő sorozatot is?

- Igen. Kamondi Zoltán régi és jó barátom, én is játszottam Miskolcon az általa rendezett előadásban. Felhívott, hogy a sorozatnak nem lesz folytatása, mert a színház műsorába nem fér bele. Számára is evidens volt, számomra is evidens, hogy itt kapjon helyet a Merlinben. De általában idejön az előadás rendezője, vagy aki kitalálja, hogy legyen. Elmondja, hogy mit szeretnének csinálni, és aztán tőlem várja a választ, hogy ugyan hogyan. És miután nagyon sok a tehetség, nagyon sok a vállalkozó kedvű szabadúszó, én nagyon nehezen mondok nemet.

- Volt már, amire mégis nemet mondott?

- Volt. Sok nemet mondtam, de több igent, mint amennyit a színház elbír, amennyire egészségesen helyünk volna. Egyszerre öt produkciót próbálunk most éppen - ez nagyon sok egy ilyen kis színházban. Még nagyobb gondot okoz, hogy nem tudjuk elégszer játszani a darabokat.

- Pécsett Bulgakovnak a Képmutatók cselszövése c. darabjában Moliére-t játssza. Mennyire hasonlít egymásra a két színigazgató világa?

- Hát... nem lehet összevetni, más történelmi korszak... Meg aztán nem lehet összevetni Moliére-t meg egy budapesti kis színházacska igazgatóját. De azért az érdekes volt, amikor január végén, február elején három hétig itt próbáltuk a darabot a Merlinben. Éppen abban az időszakban, amikor nekem rengeteg dolgom volt, hogy a pénzt összeszedjem a következő évre. Délelőttönként fönt próbáltam Moliére-t, aki XIV. Lajosnál megalázkodik, és retteg a jövőért, a pénzért. Aztán amikor befejeztük a próbát, lejöttem ide az irodámba, diktáltam a leveleket, megalázkodtam‚ és rettegtem a pénzért. Tehát ha nem is teljes az analógia, de az a helyzet, ahogyan viszonyul az ember a hatalomhoz vagy azokhoz, akiknek van valami a pénztárcájában, az a helyzet meglehetősen hűen ismétlődik.