HAGYJANAK DOLGOZNI...
BESZÉLGETÉS GÁL ESZTERREL
- Évek óta élsz kétlaki életet, de rengeteget dolgozol Magyarországon és Hollandián kívül más országokban is. Van már rálátásod a helyi struktúrák eltéréseire?
- Mielőtt külföldre mentem, hogy tanulhassak, társulati táncos voltam. Akkor még nem tudtam, hogyan működnek itthon a dolgok. Így voltam a kinti iskolaéveim alatt is. Mikor végeztem, kezdtem el megérteni, hogy voltaképpen honnan jövök, és átlátni: hova kell majd beilleszkednem.
- Előbb ismerted meg a kinti rendszert, mint a hazait?
- Pont fordítva történt: azért, mert elmentem, kezdtem jobban megismerni az itthonit. Az iskola számomra elszigeteltséget, védettséget jelentett. Sosem voltam analitikus típus: nem törekedtem ennek a rendszernek az átlátására. Folyamatosan tanultam bele a dolgokba. Korábban arról szólt az életem, hogy megmondták, mit kell csinálnom, hogy a munkánkat el tudjuk végezni. Később, mikor utazni kezdtem, elsőként arra jöttem rá, hogy a rendszer lehet mindenhol más, de a benne létezők mégis ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, mint az itthoniak. Nemrég jártam például az Egyesült Államokban, Seattle-ben, ahol most markáns struktúraváltás zajlik. Törekvő, fiatal koreográfusok és táncosok bukkannak fel szép számmal, és átfogó váltásra készülnek. A problémáik ugyanazok, mint a mieink: van egy színházuk, ahová minél többen be akarnak jutni, mert ha valaki ott csinál darabot, akkor írnak róla, a pályázatok kuratóriuma ezért megismerheti már a nevét. Most az újak megkapják a színházat, mert felfigyeltek rájuk, és ilyen módon, tehát lehetőséggel és kevésbé pénzzel segíti őket a város. Nálunk a Petőfi Csarnok mint fellépési lehetőség egyet jelent az ismertté válással, pályázati pénzek valószínűsíthető elnyerésével és egyszer majd talán a megélhetéssel. Túlélési akcióban alkot mindenki, itt is, ott is.
- A te harcmodorod is ugyanolyan itthon, mint bárhol másutt?
- Nem, hiszen sok a nézőpontbeli különbség, amely alapvetően az adott ország tradíciójából ered. Németországban például meghatározó Bausch hatása vagy a tradicionális színházé: így ott nehéz dolgom van. Hollandiában pedig a modern tánc jelenléte markáns. Fontos dolog rájönni, melyik kultúrában hol gyökerezik inkább a tánc: a balettben vagy a színházban. Amit én csinálok, az nem modern tánc, balett vagy színház. Itthon ez utóbbi különösen erős: belőle hajtott ki a táncszínházi vonal. Másfelől érezhető nálunk e három terület markáns különállása: azt mondhatom, talán én a színház és a modern tánc között létezem.
- Hol könnyebb a dolgod, ha bele akarsz fogni valamibe?
- Ez nehéz kérdés: mikor eldöntöttem, hogy kétlaki leszek, csak azt határoztam el, hogy nem mondok nemet Hollandiára. Alapvetően mégis csak Magyarországra akartam koncentrálni. Voltak, vannak itthon tanítványaim, kedves alkotótársaim, terveim voltak velük. Haza akartam hozni mindazt, amit megtanultam, itthon akartam beásni magam. Most már megosztott a figyelmem. A munkámon keresztül elkezdtem kint is beépülni: bekerültem egy arnhemi produkciós irodába, és az ő jóvoltukból lesz kinn egyre több munkám alkotóként és tanárként egyaránt. Én szerelemből dolgozom, az első munkáimat tulajdonképpen pénz nélkül csináltam. A kiindulópontom soha nem az volt, hogy van-e pénzem létrehozni valamit. Nem hagytam, hogy az anyagiaktól függjek. Egy idő után viszont már nem engedhettem meg magamnak, hogy támogatás nélkül dolgozzam. Merészeltem a szólók és duók után valami nagyobb formátumú munkát létrehozni: az 1995-ös hazai bemutatómhoz holland jelmeztervezőt fogadtam fel, akit végül saját zsebből kellett fizetnem, mert a pályázataimat visszadobták.
- Mennyire vagy kész kompromisszumokra? Hogyan viseled az ilyesmit?
- Nekem az üres próbaterem és a test az első. Minden attól függ, hogy kivel dolgozom. Ez határozza meg azt, hogy belemehetek-e kompromisszumokba. Egy alkalommal például Zalán Tiborral és Huzella Péterrel kezdtem dolgozni. Ők régi alkotópáros: egy költő-dramaturg-író és egy zenész. Kíváncsiak voltak, mit tudnak kezdeni egy táncossal. Elkezdtünk lelkesen tervezgetni, aztán pályáztunk. Alig kaptunk valamit. Nem lehetett kompromisszumot kötni, lefújtuk az egészet. Nem lehet egyszerre ezer felé szakadni, mint azt annyian teszik itthon. Mi megpróbáltunk fókuszálni, de annyi pénzből nem élvezhetett volna prioritást a tervünk.
- "Ezer felé szakadni"- ez magyar sajátosság?
- Itthon sokkal inkább látok ilyesmit. Itt mindenki betegesen túlvállalja magát. Érzek egy tipikus késztetést erre, és ez kioltja a lehetőséget a tisztességes egyeztetésre.
- Mi az oka ennek a szétesettségnek?
- Az alkotóknak megvannak a maguk dédelgetett tervei, de ugyanakkor arra kényszerülnek, hogy senkinek ne mondjanak nemet, ha komoly az ajánlat, főleg, ha anyagi motivációi vannak. Ezért nehéz megengedni magunknak a nyugodt alkotómunka lehetőségét. Én most könnyen mondok véleményt, hiszen soha nem akartam a produkcióimból megélni, viszont tudom, milyen az, amikor valakinek nincs más lehetősége.
- Szoktál-e álmodozni ideális állapotról, amelyben mindenki számára elérhető a nyugodt alkotómunka, a saját gondolataira szánt rezzenéstelen figyelem?
- Ezzel kapcsolatban nem nagyon léteznek ideáim, és ez elég érdekes. A mostani produkciómmal kapcsolatban úgy gondolkodom, hogy a támogatásnak egyszerűen meg kell lennie, és ezért foggal-körömmel harcolok. Ez most igazán vérre megy. Nem vagyok képes megfelelni elvárásoknak: nem akarok olyasmit csinálni, amire "inkább adnak pénzt". A forrásaim emiatt szűkülnek, másfelől viszont egyre inkább tudatosul bennem az, hogy jogom van rá, hogy a projektjeimet finanszírozzák. Ideális lenne, hogy rendelkezzek egy próbateremmel, ahol dolgozni tudok, jogom volna annyi pénzre, amiből a munkatársaimat megfizetem, hogy meg bírjanak élni a munkájukból. De ha ezt egyszer elérném, el kéne gondolkodnom rajta: mit is akarhatok mást? A struktúra tele van nagyon merev, csikorgó fogaskerekekkel, de mi mintha szeretnénk közöttük élni. Mindenesetre ki merem mondani, hogy itthon táncra sokkal több pénz jut, mint például Amerikában. Az persze más kérdés, hogy bizonyos járulékos szociális rendelkezések nyomán egyes országokban sokkal jobb táncosnak lenni. A kultúrán belül mindig a tánc az első, amit nyírni kezdenek. Odaát most ez történik. Trisha Brown, Petronio, Cunningham együttese tavaly óta nem kap állami pénzeket, bizonyos átszervezések nyomán egyetlen, központi táncalap maradt. Ezek a társulatok rengeteg táncost kellett az utcára tegyenek, és belekényszerültek egy olyan pályázati rendszerbe, mint az összes többi kisebb együttes. Ehhez képest itthon nincs okunk különösebb panaszra.
- Ezen azért sokaknak fenn akad majd a szeme...
- Ez akkor is így van. Mindenesetre egyetlen fontos dolog létezik: az, hogy hagyjanak dolgozni, és egy kicsit figyeljenek oda a munkámra. Számomra ez annyit jelent, hogy én magam is érzékelhetem azt, ha odafent egyre jobbnak látják, ha figyelik és segítik a művész munkáját.
