Túlélőszínház

- Szinte színházi nagyüzemet működtetsz egyszemélyben úgy, hogy tényleges háttérintézmény nem áll mögötted. Hogyan megy ez ma Magyarországon?

- Nekem az eddigi legnagyobb sikerem az, hogy egyáltalán végezhetem ezt a munkát. Nagyon nehéz helyzetben van ma itthon a színházi szakma, mert egy igen heves harc osztja meg, mely csapatok és struktúrák közt a lehetőségért folyik.

A kőszínházaknak az a működési elvük, hogy garantált felsőbb támogatásból létrehoznak szabott mennyiségű bemutatót, minden este mást játszanak, van fizetett színész-, rendező- és műszaki gárdájuk, amely főállásban, fizetésért végzi a dolgát. Ha én bármilyen előadást létrehozok, akkor ki kell fizetnem külön-külön mindenkit egy olyan összegből, amiért nekem kell produkcióról produkcióra megharcolnom. Egy kőszínházi előadás díszletköltsége - óvatosan számolva is - kétmillió forintra rúghat: nekem ennek a feléből már módom van valami izgalmasat létrehozni, úgy, hogy ebből a pénzből minden költségem fedezve van. Külföldön a befogadó, illetve a szezon-rendszernek van hagyománya. Ez úgy működik, hogy az előadást próbateremben próbálják, minimum negyven napig, ebből csak egy hétig a végleges helyszínen, és azután további, kb. hat héten keresztül minden este játsszák a befogadó színházban. A hatodik hét végére ugyan fantasztikusan megérik az előadás, de ha nincs rá keret, hogy tovább utazzon, akkor bizony az utolsó estével meg is hal. Világosan lehet látni ennek a szisztémának az előnyeit és a hátrányait. Persze ezek nem megingathatatlan szabályok, csupán az általános gyakorlatról beszéltem. Grotowski vagy Mnouchkine társulata akár másfél évig is próbál egyetlen előadást. Na de abban a struktúrában meg ők a kívülállók.

- Mi köti össze azokat, akik ma Magyarországon ilyen rendszer szerint dolgoznak?

- Nevezhető ez a közeg avantgarde-nak, újnak, alternatívnak, mindenesetre nagyon nehéz ezt meghatározni. Egy köt össze: rá vagyunk szorulva arra, hogy befogadtassunk.

- Téged például ki fogad be?

- A Merlin, a Kolibri, a Pinceszínház és a Budapesti Kamaraszínház, melynek Alternatív Befogadóprogramjában most a Sartre-rendezésemmel szereplek.

- Soha nem gondolkodtál azon, hogy azt egy komfortos kőszínházi státusszal felcseréld a függetlenségedet?

- Pár évre szívesen megtenném, mert van mit tanulnom, csak eddig nem volt rá lehetőségem, ugyanis egy ilyen helyre csak valamiféle segédi minőségben tudnék elszegődni: lehetnék például rendező-asszisztens. Az ottani rendszer szerint hosszú évekbe tellene, hogy rendező lehessek, ami egy másik struktúrában már most vagyok. Másrészről biztos vagyok benne, hogy a kényelmet jelentő állami támogatások csökkenni fognak, és egyre több színház fog rákényszerülni arra, hogy az általam követett utat az előadások létrehozására megtanulja.

- Egy idő után tehát be fog állni egyfajta esélyegyenlőség?

- Feltétlenül. Mindenesetre boldog lennék, ha ez az ország olyan gazdag lenne, hogy ezt a rendszert továbbra is fenn tudná tartani. Főleg azt értékelném, ha a hagyományos játszóhelyek újdonságokkal szembeni elzárkózása ezzel párhuzamosan gyengülne: a legszerencsésebb az volna, ha a kőszínházak felét befogadó jellegűvé tennék. Ez tisztázná is a képet. Erősödne az eltérés az egyes színházak profiljában, az eltérő ízlésű közönségrétegek megtalálnák a maguk állandó játszóhelyét, mely közel egyező jellegű előadásokat fogadna be.

- A korábbiakban az úgynevezett szegény- vagy túlélőszínházakról beszéltél, melyek hagyományát te magad is követed. Hogyan tudsz ennyi mindennel "főállásban" foglalkozni?

- Egyszerűen hagyom a fantáziámat szabadon mozogni. Ez érvényes az alkotómunkámra és a lehetőségek keresésére egyaránt. Megtanultam minden kínálkozó sanszot kihasználni. Az, hogy a látványtervezéskor a saját bútoraim és ruháim számbavételével indítok, pont emiatt inkább túlélési gyakorlat, mint amatőrizmus. Ugyanerről szól a szponzorkeresési stratégiám: soha nem pénzt, hanem eszközöket kérek.

- És kapsz is?

- Igen, ez működik, bár a mozgásterem igencsak szűk. Kétségtelen, hogyha nem kéne ezt a szponzorhajszát végeznem, hanem lenne egy intézményes keret körülöttem, sokkal jobban tudnék szárnyalni, mint így. Mialatt bankoknál házalok, vagy szerzői jogokért kilincselek, éppenséggel próbálni is tudnék. A szponzorálásról szólva az első, amit le kell szögezni, hogy minden csak ismerősökön keresztül működik. Természetesen újabb és újabb cégeket is felkeresek, de támogatás csak ott várható, ahol ismerős van, aki közvetít, megkeresi a rejtett lehetőségeket. Előfordult, hogy a számla szerint tolmácsolásért fizettek, de valójában egy készülő előadáshoz kaptam a pénzt. Vannak aztán itt további törvényszerűségek: ha keveset kérsz, akkor komolytalannak tartanak, és azért nem kapsz, ha sokat, akkor azért gondolják, hogy nincs valóságérzéked, és szintén nem adnak.

- Minden prózai feladat rád hárul?

- Lényegileg igen. Sajnos nincs emberem, aki ezeket a feladatokat helyettem el tudná végezni. Én intézem a szponzori támogatást, én vagyok a gazdasági igazgatóm, én vagyok a marketinges, aki eladja az előadásokat, én vagyok a közönségszervező, de voltam már jegyszedő is. Ebben az egyben sültem fel eddig. Másrészről, mint bölcsészdiplomával rendelkező, irodalommal foglalkozó ember, én választom ki a színpadra állítandó művet, vagy - ad absurdum - megírom azt, majd dramatizálom. Gyakran magát a szöveget is formálnom kell: legújabb darabom, Sartre Zárt tárgyalásának munkálatai is Hegedűs Zoltán fordításának átdolgozásával indultak meg. Végül, de nem utolsó sorban valakinek meg is kéne rendezni, ez pedig szintén én volnék. De a próbákon én szoktam a súgó szerepét is betölteni: ezzel is sokat lehet spórolni, de kellékes és öltöztető sem szükségeltetik, mert ezt is én végzem. Ez az egész egy bányászmunka, de úri passzió.

- Mennyire van kereslet az előadásaidra?

- Eddig arra álltam rá, hogy egy fix helyen mutassam be, majd tartsam műsoron őket, de még nem sikerült piacot teremteni arra, hogy a darabjaimat meg tudjam utaztatni az országban vagy külföldön. Külföldön akkor nézhetnék körül nagyobb reményekkel, ha kimondottan táncelőadásokat készítenék, hiszen a próza "exportjához" nagyobb struktúra, gyakorlat és fejlettebb lehetőség- illetve kapcsolatrendszer szükségeltetne. A régen bejáratott utakon - mint az Interkoncert - csak a létező struktúrából érdemes próbálkozni, tapasztalattal, kapcsolatokkal. Ha tovább tudok lépni próza és tánc együttes alkalmazásában, akkor a mozgásterem ebben az irányban mindenképpen tágul majd. Nagy lehetőséget jelent, hogy magyar-olasz szakos bölcsészdiplomám van, emellett Rómában, az Accademia Nazionale d'Arte Drammatica "Silvio d'Amico"-n, az olasz színművészeti főiskolán szereztem rendezői diplomát, és több nyelven beszélek. Alkalmasnak érzem magam arra, hogy külföldön (és nem csak Olaszországban) vendégként dolgozzam. Az eddigi hat előadásomból kettő, melyet amatőrökkel, egyetemistákkal készítettem, olasz nyelvű volt. Európában léteznek egyetemi színházi fesztiválok, és akik már ilyeneket megjártak, messze az európai mezőny legerősebbjének nevezték az én csapatomat. Egy újabb olaszországi fesztiválra már kilátásban is van a meghívásunk.

- Hogyan próbálsz kilépni azokból a meglehetősen szűk keretekből, melyek közt jelenleg létezel?

- A legfontosabb az, hogy egyre jobb előadásokat hozzak létre, ez a dolgoknak azon része, amely rajtam múlik. Emellett nagyon reménykedem, hogy ezeket majd látják azok, akik esetleg meghívhatnak olyan munkákra, melyek során csak a művészeti kérdésekre kell koncentrálnom, a szervezési munkákat átvállalják mások. Ha lehetőségem nyílik erre, akkor talán az alkotói és financiális kompromisszumokkal is ritkábban kell szembesülnöm. A siker számomra soha sem gazdasági fogalom.

Túllépve a saját személyes dimenziómon, az általános üdvözítő útról beszélve jeleznem kell: egyáltalán nem istenítem a nyugati befogadó rendszert, hiszen ott a nagy hátrány az, hogy a benne dolgozók kevésbé profik: ez a "nappal pincér, este színész" szisztémára épül. A hazai struktúra pénzelésének segítésére befogható lehetne például az állami törvényhozás, melynek végre meg kéne szavaznia azt a törvényt, mely arról rendelkezne, hogy mindenki, aki támogatja a kultúrát, az egy százalékot leírhat az adójából. Ha ez létezhetne, akkor például egy multinacionális mamutcégnek félmillió forint megadott támogatás annyi volna, mint a körme alatt a piszok, mert ezt az összeget máskülönben csak reklámajándékokra kiadja egyetlen, szerényebb kampány során. Ebből a pénzből egy magamfajta már egy kisebb előadást létre tud hozni. Egy ilyen intézkedés egy csapásra felszabadítaná a művészek fantáziáját, megváltoztatná a rendszert, amiben most gondolkodni mernek és kényszerülnek.

Egyelőre nekem nem marad más, csak az, hogy három-négyszereplős darabokban gondolkodjam, vagy hogy bátor, útkereső újítóként mondjuk végigöntsek tíz liter zöld festéket a színpadon. Az harcos tett - a jelentése akár lila is lehet -, és főleg nem kerül sokba. Most még az előadásaim megtervezésében túl sok szempont kell, hogy befolyásoljon, és ezeknek csak egy része művészi döntés, a többit egyéb, külső tényezők határozzák meg.