Modernkori vándorszínészet?

A MU Színházat kifejezetten azzal a szándékkal hozták létre 1991-ben, hogy a hivatalosan támogatott színházintézményeken kívüli társulatoknak fellépési lehetőséget biztosítson. A Művelődési Minisztériumtól, a főváros Színházi Alapjától, a XI. kerületi önkormányzattól, a Nemzeti Kulturális Alaptól és a Soros Alapítványtól kapott támogatások (8 millió Ft) és a tervezett jegybevétel (1,8 millió Ft) alapján körülbelül 10 millió forintból gazdálkodik a színház. 2 millióért bérlik a helyiségeket a Lágymányosi Közösségi Háztól, tehát a rezsi nem a MU vállát nyomja, és 1,3 millióból fizetik ki az öt alkalmazottat. A maradék pénzből az 1996-os évadban 99 előadást, ebből 20 bemutatót tudtak befogadni. A fellépésekért korábban 25-30 ezer forintot fizettek a társulatoknak, idén azonban már „piaci jellegű” szerződést kötnek a fellépőkkel: a jegybevétel 70 százaléka a társulaté, így legalább az előadók is érdekeltek valamelyest a hírverésben és a látogatottságban. Miután a másszínházas társulatok alig rendelkeznek saját próbateremmel, számos a MU-ban bemutatott előadás a színház által biztosított helyiségekben születik meg. Itt próbálnak a színházzal régebb óta kapcsolatot tartó olyan csoportok és alkotók, mint az Andaxínház, a Mozgó Ház, a Sofa Trió, a Pont Színház, a Tranzdanz, Péntek Kata és Fekete Hedvig. A jó kapcsolatra való tekintettel itt létre is jött egy a fenti társulatokból álló közös MU-társulat is, ám egy közös produkció után elvetették a további együttműködés lehetőségét. A MU Színház a próbalehetőségeken kívül helyet adott a Műhely Alapítvány által szervezett tánckurzusoknak is, amivel az alternatív szféra képzését igyekszik elősegíteni. A jelen helyzetben önálló műsorpolitikát alig gyakorolhat a színház, mivel szinte egyetlen ilyen jellegű befogadó helyként minden ebben a szférában született előadásnak automatikusan teret ad.

A Petőfi Csarnok befogadó tevékenysége során elsősorban a külföldi tánc- és vizuális színházi produkciókra koncentrál. Beleszámítva azt, hogy egy-egy nevesebb külföldi társulat vagy előadás 1,5-2 millió forintba is kerülhet, a 48 milliós támogatási összeg nem is tűnik olyan soknak. Nagyobb projektek megvalósítása itt már vállalkozói alapon történt, mivel nem mindig kaptak pénzt az illetékes kuratóriumoktól. A nevesebb külföldi csoportok idecsábításánál és az ehhez szükséges támogatások elnyerésénél természetesen sokat számít az, hogy a Petőfi Csarnokot ma potenciális befogadó helyként jegyzik Nyugat-Európában. Az előadások reklámozására hagyományos rockpromóciót használnak, amelynek költségei (210 ezer forint) jobb esetben megtérülnek a jegybevételből. A PeCsa igyekszik egyensúlyt tartani a nagyobb bevételt hozó népszerűbb, de még művészi értéket képviselő produkciók és a szűkebb kör számára fontos előadások befogadása között. Az így stabilizált közönség előtt most tervezik néhány magyar társulat bevezetését is. A Műhely Alapítvány segítségével a PeCsa is részt vállal az előadók képzésében a táncosoknak, világítóknak, látványtervezőknek tartott tréningekkel.

Ezek a befogadó színházak nem a színházi struktúra átalakulásának kezdetét jelezték, sokkal inkább abból a kényszerűségből alakultak ki, hogy az épület nélküli társulatoknak menedékhelyet kellett nyújtani. De vajon színházi struktúra átalakításának szándékából következett-e az, amit a főváros színházi szerkezetével elégedetlen önkormányzat és Schiffer János többször is hangoztatott, hogy a társulati rendszertől különböző működési módot kell kialakítani az enyhén szólva zűrös körülmények között megszüntetett Thália Színház épületében és esetleg az új Tivoli Színházban is.

A Tivoli végül egy október 8-i döntéssel a Budapesti Kamaraszínházhoz került, s a tervek szerint januártól a hét öt napján valóban befogadó helyként működik majd. A színház nem véletlenül került a Kamaraszínház szárnyai alá, egyes kalkulációk szerint ugyanis a Tivoli önálló működtetése évente 85-100 millió forintba került volna (például külön kellett volna bérelni irodahelyiségeket, fenntartani a legalább 40-50 fős személyzetet stb.). Egy már működő színházintézmény égisze alatt azonban jóval kevesebb pénzből is (évi 15-20 millió Ft) megoldható a fenntartás. A hét öt napján kisebbségi (német , szerb, horvát, cigány), vidéki és külföldi színházak vendégjátékainak biztosítanak helyet, de befogadnák a Kamaraoperát valamint komolyzenei és balettelőadásokat is. A vendégjátékok alkalmával a színház általában csak a jegybevételre tart igényt, tehát a helyiséget, technikát ingyenesen bocsátja a fellépők rendelkezésére.

A tulajdonosoknak, tehát a színházakat fenntartó államnak és önkormányzatoknak a mai pénzínséges időkben úgy tűnik, az a jó, ha minél kevesebbe kerül a színház. A Thália megszüntetését illetve a főváros színházi rendszerének átalakítását is döntő mértékben anyagi megfontolásokkal magyarázták a Városháza illetékesei. Állítólag ugyanis a befogadó színház olcsóbb (bár ezt eddig igazán senki sem igazolta), a privatizált színház köztámogatás nélkül működik, az egységes jegyeladási rendszerrel pedig ellenőrizhetőbb a kihasználtság. (A gazdaságossághoz csak annyit, hogy a Thália megszüntetésével felszabaduló 113 milliós támogatási összeg például kiválóan alkalmas volt a fővárosi kulturális vezetés pénzügyi hiányának pótlására - állította egy interjúban Csiszár Imre.) A Thália Színház átalakítása során is felmerült, hogy ha már egyszer a főváros erőltette a befogadó színházi koncepciót, vajon miért építenek mégis hagyományos kukucskaszínpadot és csak részben mozgatható széksorokat az új épületbe.

Vajon a befogadó színházak elterjedése megoldja-e a jelenlegi színházi rendszer művészeti és gazdaság(osság)i problémáit? A befogadó színház nem tart fenn társulatot, csak produkciók számára biztosít fellépési (jó esetben próba)lehetőséget, ám a közhiedelemmel ellentétben finanszírozását tekintve alig különbözik a repertoárszínházaktól. Legalábbis Magyarországon, ahol a színház világában egyelőre nem számolhatunk piaci körülményekkel. A művészi produkciókat befogadó színház tehát ugyanúgy a rendelkezésre álló támogatásokból gazdálkodik, mint a repertoárszínház. Ha e „színházi üzem” működését tekintjük, a repertoárszínházban fizetni kell a ház rezsijét, fenntartását, a társulat és az alkalmazottak bérét járulékokkal, az előadás létrehozásának költségeit (díszlet, jelmez), a promóciót stb. A befogadó színház ebből megspórolhatja a társulat és az előadások által elvont pénzt, feltételezve, hogy a nála fellépő előadók más pályázatokból szereztek támogatást saját produkciójuk kiállítására. Ha Magyarországon például a mainál kevesebb repertoárszínház és több befogadó hely lenne, lehet, hogy az egyes befogadó helyek kevesebb pénzből jönnének ki, mint a nagy intézmények, de a több független társulatra fordítandó pénz miatt valószínűleg nem lenne kevesebb a színház egészére költött összeg a mainál. Egy nyitottabb színházi rendszer tehát nem feltétlenül lenne olcsóbb, legfeljebb igazságosabban és hatékonyabban osztaná el ugyanazt az összeget.

A jelenlegi kérdés az, milyen irányban mozdul el (ha elmozdul egyáltalán) a magyar színházi rendszer. Fennmaradnak-e a jót, átlagosat, rosszat különösebb következmények nélkül gyártó központi színházintézmények vagy inkább a versenyben elnyert támogatások és a válogatós befogadó helyek határozzák meg, melyik előadás kerülhet színpadra és a nézők elé?

A jövő szempontjából az lesz a meghatározó, hogy a vidéki színházaknak lesznek-e anyagi-tecnnikai lehetőségeik a szélesebb körű befogadó tevékenységhez - véli Leszták Tibor, a MU Színház igazgatója. Most a Soros Alapítvány technikai pályázata egyébként lehetővé teszi néhány ilyen jellegű hely felszerelését. A független társulatoknál ma már az az egyik legnagyobb gond, hogy egymásnak adják a kilincset a rendelkezésre álló egy-két próbateremben. Szabó György elképzelése szerint egy jövőbeli nyitott színházi rendszerben több jól felszerelt, mindenki által használható próbahelyre volna szükség a gyakorláshoz, előadások kialakításához és a műhelyszerű képzéshez.

Egészen másként látja a jövőt Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház igazgatója, aki művészi produkciók létrehozását továbbra is csak társulatokban tudja elképzelni. A repertoárrendszer megszűnése, a csak egyes produkciókra szerveződő társulatok azt a veszélyt rejtik magukban, hogy a minél nagyobb előadásszám érdekében a kommersz produkciók uralkodnak el a színházakban. Az en suite játszás ráadásul azt a veszélyt is magában rejti, hogy jelentősen lecsökken a bemutatott darabok kínálata, hiszen mindenki egyszerre csak egy kiválasztott előadást játszik. Szűcs Miklós szerint a néző- és előadásszám, a jegybevétel, a külföldi vendégszereplések és a kritika megítélése alapján reálisan eldönthető, mekkora támogatásra érdemesek az egyes színházak. A Budapesti Kamaraszínház igazgatója az európai hagyományoknak megfelelően továbbra is a támogatásokban hisz, véleménye szerint a kiélezett versenyhelyzet csak elmélyítené a szakmában amúgy is dívó acsarkodást.

Ma még nem lehet tudni, milyen új színházi rendszer alakul ki Magyarországon. Az amerikai Broadway-modell, ahol egy-egy sikeres produkció 3-5 év után hoz valamit a konyhára, s amely sokak szerint kizárja magas művészi színvonalú produkciók létrehozását? Vagy Nagy-Britanniát követjük, ahol a tíz egynéhány saját társulattal rendelkező színház mellett befogadó helyek százai biztosítanak helyet a különféle független társulatok vendégszerepléseinek? Magyarországon valószínűleg már csak a hagyományok miatt sem fog tisztán kialakulni egyik színházi szerkezet sem, de elképzelhető, hogy a központilag fenntartott színházak mellett néhány társulat a jövőben kénytelen lesz a modernkori vándorszínészet ma még szokatlan útjára lépni.